A teaszertartás művészete
A teaszertartás (chanoyu) Japánban mind a mai napig rendkívüli tiszteletnek örvendő művészet. Gyakran az Élet Művészetének is nevezik, mert mindennapi cselekvéseket – víz melegítése és hűtése, vendéglátás, virágdíszítés – emel művészi szintre, hogy a legmegfelelőbb környezetet biztosítsa a tökéletes csésze tea elfogyasztásához. A tea sehol másutt nem befolyásolta a kultúrát oly mértékben, mint Japánban, ahol egy különleges teafajta, a matcha (maccsa), elkészítése és fogyasztása az ottani civilizáció valamennyi területét átható szellemi-esztétikai iskolának az alapjává vált.
A chanoyu fontos szerepet játszott a japán nép művészeti életében, mivel mint esztétikai tevékenység magába foglalja a szertartás színhelyét jelentő szoba művészi élvezetét, a szobához tartozó kertben való gyönyörködést, a tea felszolgálásához tartozó eszközöket, és a színhely dekorációját. A japán építészet, tájkertészet, kerámia és virágművészetek fejlődése igen sokat köszönhet a teaszertartásnak. A chanoyu szelleme - amely a természet egyszerűségével és harmóniájával azonosulni tudó ember sajátja - formálta a japán kultúra ezen hagyományos formáinak alapjait.
A japánok mai szokásainak fejlődésére alapjaiban hatottak azok a formalitások, amelyek megfigyelhetők a szertartáson. Sőt, meglehetősen megszokott gyakorlat házasság előtt álló fiatal hölgyek számára leckéket venni a művészetből, hogy elsajátítsák azt a higgadtságot és kifinomultságot, amely a chanoyu etikettjéből származik.
A matcha forró vízben oldott, porrá őrölt zöldtea, amelyet kínai tanulmányútról hazatért zen-szerzetesek honosították meg Japánban a XII. században. A zen-kolostorokban enyhe stimulánsként vették magukhoz, hogy segítségével megtisztítsák tudatukat a meditáció alatt, de értékes gyógyszerként, illetve ünnepségek szimbolikus kísérőjeként is használták. A matcha élvezete később az uralkodó nemesi osztályok körében is népszerűvé vált.
Chado, a Tea Útja
A XVI. században Sen Rikyu (Szen Rikjú) - művészi érzékét és zen-inspirálta elgondolásait alkalmazva - ötvözte átfogó gyakorlattá a tea elkészítésének, felszolgálásának és elfogyasztásának mozzanatait, letéve ezzel a Chado (Csadó), azaz a Tea Útjának alapkövét.
Sen Rikyu Chado-ideálja a wa, kei, sei (szei) és jaku (dzsaku) alapelvén nyugszik. A wa harmóniát jelent: azt az összhangot, amelynek érvényesülnie kell az emberi kapcsolatokban, ember és természet között, a teaszertartás edényeinek kiválasztása és használata során és a Tea Útjának egyéb összetevőiben. A kei tiszteletet jelent: minden dolog tiszteletet érdemel, és ez a tisztelet a dolgok létezése feletti hála őszinte érzéséből fakad. A sei tisztaságot jelöl, világi és szellemi tisztaságot egyaránt. Végül a jaku nyugalmat jelent – a spirituális béke állapotát.
Ezekből az alapgondolatokból kiindulva mindenki, aki a Tea Útját járja, megtanul figyelni annak minden részletére: a berendezésre, a használati tárgyakra, a betartandó illemszabályokra, az ételekre, de még a felhasznált vízre is. Gyakorlatok és az Út tanulmányozásán keresztül önmagunk megismerése, szellemi megtisztítása a cél.
Sen Rikyu leszármazottai védik és generációkon át örökítik tovább az alapító hagyatékát. A Sen család Urasenke (Uraszenke) ágának birtoka három és fél évszázada változatlanul Japán kulturális fővárosának, Kiotónak egy csendes, régi városrészében található. A legrégebbi teaszobákat eredetileg Sen Sotan (Szen Szotan), Rikyu unokája, a család harmadik generációja építtette. A japán kultúrtörténelem és művészet szempontjából jelentős, teaszobákból és kertekből álló komplexumot a japán kormány Kiemelkedő Kulturális Örökséggé minősítette. Ez az épületegyüttes, ahol Sen Rikyu szellemisége tovább él, az Urasenke otthona, és a Chado központja emberek milliói számára, akik világszerte az Urasenke hagyomány szerint tanulják és művelik a Tea Útját.
A teaszertartás etikettje
Sokféleképpen végezhető a teaszertartás, attól függően, hogy a házigazda melyik iskolához tartozik. A szertartások igazodhatnak az alkalomhoz és az évszakhoz is, de a lényeges elemek alapvetően megegyeznek.
Régen kialakult szokás, hogy van egy kis ház, amit sukiyanak neveznek, és kifejezetten a chanoyu számára építik. Ebben helyet kap teaszoba (cha-shitsu), az előkészítő helyiség (mizu-ya), a várószoba (yoritsuki) és a kerti ösvény (roji), amely a teaház bejáratához vezet. A házat rendszerint a kert egy speciálisan megalkotott, fákkal sűrűn benőtt részében helyezik el.
A fő eszközök a cha-wan (fül nélküli teáscsésze), cha-ire (teát tartalmazó edény), cha-sen (bambuszból készült kis pamacs vagy seprő), cha-shaku (hosszú nyelű, bambusz teamerítő kanál). A szabályok szerint ezek mind értékes művészeti alkotások.
A chanoyu résztvevői a szemnek kellemes színű ruhákat részesítik előnyben. A szigorúan szertartásos alkalmakkor a férfiak szolid selyem kimonót viselnek, és fehér tabit, azaz hagyományos japán zoknit. A nők régimódi kimonót és szintén fehér tabit öltenek. A vendégeknek magukkal kell hozniuk egy összecsukható legyezőt és egy csomag kaishit, vagyis papírszalvétát.
A teaszertartás négy részből áll: először könnyű ételt, kaisekit szolgálnak fel, amelyet a nakadachi, a szünet követ. A szertartás fő része, a goza-iri, amelyen koichat, erős teát szolgálnak fel. Ez a tea olyan sűrű, mint a méz. A záró aktus az usucha - amelyen gyenge teát szolgálnak fel.
Az egész szertartás mintegy négy órát vesz igénybe. Gyakran csak a usuchat, a gyenge teát szolgálják fel, ami nagyjából egy órán keresztül zajlik.
A vendégek a várószobában gyülekeznek. Megjelenik a házigazda és végigvezeti őket a kerti ösvényen, a teaszobához. Az út egyik pontján friss vízzel teli kő mosdókagyló áll. Itt a vendégek kezet mosnak, és kiöblítik a szájukat. A szoba bejárata nagyon alacsony, így a vendégeknek szinte be kell mászniuk, ily módon szinte alázattal jutnak be a teaszobába. A helyiségbe lépve, - ahová állandó, rögzített kandallót vagy hordozható szénserpenyőt állítanak fel, a teavíz forralásához - mindegyik vendég a tokonoma (félkörív alakú falmélyedés alkóv) előtt tiszteletteljes hódolatát fejezi ki. Azután az összecsukható legyezőt maga előtt tartva megcsodálja a tokonoma faláról lecsüngő virágfüzért. Ugyanígy megcsodálja a kandallót illetve a szénserpenyőt. Amikor megtekintették mindezen látnivalókat, helyet foglalnak, s a legnagyobb tiszteletnek örvendő vendég ül legközelebb a házigazdához. Miután a házigazda és a vendégek kölcsönösen üdvözlik egymást, felszolgálják a kaisekit, majd egy kis édességet.
A vendégek ezután a házigazda javaslatára a szobához közel lévő kerti várópadra telepednek, s a kert színorgiájában gyönyörködnek.
A fő szertartás kezdetét a házigazda a szoba mellett elhelyezett fémgong megszólaltatásával jelzi. A vendégek felállnak és figyelmesen hallgatják a gong hangját, s a tisztálkodás rítusának megismétlése után ismét bemennek a szobába. Az ablakot borító nádredőnyt időközben egy segéd eltávolítja, hogy a szertartás ragyogó környezetet kapjon. A tokonomában függő virágfüzért is eltávolítják, helyette virágokkal teli vázát helyeznek el. A friss vízhez szükséges tartályt és a kerámia teatartót (cha-ire) már előre elhelyezik, mielőtt a házigazda belép a teáscsészével, amelyben benne van a bambuszpamacs, és rajta van a merítőkanál. A vendégek szemügyre veszik a virágcsokrot és a teáskannát, s megcsodálják, ugyanúgy, mint korábban a lecsüngő indacsokrot és a kandallót.
A házigazda visszavonul az előkészítő szobába, majd hamarosan visszatér a piszkos vízhez szükséges tartállyal, a merítőkanállal és a fedővel, amelyre a kannát vagy a merítőkanalat helyezi. A házigazda kitörli a teáscsészét és a merítőkanalat egy különleges törlőruhával (fukusa), s kiöblíti a bambuszpamacsot a teáscsészében, amelybe a kannából forró vizet öntött. A háziúr kiüríti a csészét, a vizet a szennyvizes tartályba önti, majd kitörli a csészét a chakinnal, azaz egy darab lenvászonnal.
A vendéglátó felemeli a merítőkanalat és a teásedényt, vendégenként három merítőkanálnyi matchát tesz a kerámiacsészébe, kivesz egy merítőkanálnyit a forró vízből, s ennek egyharmadát önti a csészébe, majd a maradékot visszaönti a forró vízhez. Ezt követően elkevergeti az elegyet a bambuszpamaccsal, amíg olyan lesz, mint a sűrű zöldborsókrém-leves.
Az így elkészített tea neve: koicha. Az itt használt matcha húsztól hetvenéves, esetleg még öregebb teaültetvény leveleinek felhasználásával készül. A házigazda a kandalló vagy szénserpenyő melletti megfelelő helyre teszi a csészét, a fő vendég letérdel, és felveszi a csészét. Az első vendég meghajlik a többi vendég felé, bal tenyerére helyezi az edényt, jobb kezével tartva a csésze egyik oldalát. Miután kortyol egyet, dicséri ízét, majd újra kortyol kettőt vagy többet. A magával hozott kaishi papírral letörli azt a részt, ahol ivott, és átnyújtja a következő vendégnek, aki ugyanúgy iszik, majd letörli, mint a fő vendég. A csésze azután a harmadik, majd negyedik vendéghez kerül, vagyis mind az öten ugyanabból a teából isznak. Amikor az utolsó vendég is elvégezte a szertartást, visszaadja a csészét a legelső vendégnek, aki a ház gazdájának nyújtja vissza.
Az usucha szertartás – amelyet az ELTE épületében bemutattak - abban különbözik a fentiektől, a koichatól, hogy sokkal fiatalabb, három és tíz év közötti ültetvényének gyenge leveleiből készítik, és habos, zöld elegy lesz belőle. A szabályok ugyanazok, mint a koicha ceremóniánál, néhány apróbb eltéréssel: minden vendég |
AJÁNLOM AZ OLDALT
